Nem attól függ az életünk, hogy vajon mikor kell kórházba mennünk
Ön úgy fogalmazott, hogy nagyon szívesen nyilatkozik a tartós katéterhez fűződő tapasztalatairól, mert „sok az elkeseredett ember”, és reméli, hogy történetével segíthet nekik. Hogyan látja, mi jellemző a visszatérő folyadékgyülemmel küzdő betegek helyzetére?
Ha valakinek hasűri folyadékgyülemmel kapcsolatos problémái vannak, ez egy elég nehéz helyzet, a lehetőségek tartós katéter nélkül jelen pillanatban területileg nagyon eltérőek. A beteg általában vagy egy gasztroenterológiára tud menni (bár nem biztos, hogy tudnak ott vele bármit kezdeni), vagy a sürgősségi ellátást veszi igénybe, ahol szintén nem szívesen fogadják. Ellátják nyilván az embert, de hosszan kell várakozni, az egész nap rámegy általában erre, a kezelés minden alkalommal beavatkozással jár.
Onkológián is végeznek tudtommal csapolást, de nem mindenhol – van, ahol elküldik az embert. Beszéltem egy beteggel, akit elküldtek, mert ott ilyet nem végeznek. Tehát kicsit „mostohagyerek” státuszban van ez az egész problémakör, az embert kétségbe ejti a bizonytalanság: vajon segíteni fognak-e, tudnak-e egyáltalán segíteni. Kórházi csapolásokra legtöbben akkor mennek el, amikor már jelentős diszkomfortot tapasztalnak, tehát megvárják, amíg már nem érzik túl jól magukat – ez nagy kilengést okoz a szervezetnek. Nekem 10-12 litereket csapoltak, ezeket a mennyiségeket egyszerre, körülbelül másfél óra alatt engedték le – nem hiszem, hogy ez jót tesz, dehát kórházban nyilván erre van lehetőség.
Hogyan kezdődtek a folyadékgyülemmel kapcsolatos problémái?
A hasvízkór 2025 áprilisában jelent meg, aztán addig fokozódott, amíg végül kórházba kerültem. Rettenetesen éreztem magam, nagyon feszített, a légzés nehéz volt, mert a rekeszizmot felnyomta az a sok hasvíz, a hátam is fájt. Vártam, amíg bírtam, mert nincs jó tapasztalatom a kórházakkal. Nem kellett volna, csak reménykedtem, hogy ez megáll, javul, mert hát szedtem vízhajtót – ami sajnos nem segített. A kórházba érkezve bizonytalan körülményeket tapasztaltam. Megkezdték a kivizsgálásomat, de nem tudták, mit csináljanak velem: ki szúrjon meg, megszúrjanak-e egyáltalán. Ez ráadásul este volt. Végül találtak egy doktornőt ebben a kis vidéki kórházban, aki már végzett ilyet, ő megszúrt engem – ez már fenn zajlott a belgyógyászaton.
Leengedték a folyadékot (10 liternyit), ez hatalmas megkönnyebbülés volt, de nagyon nagy sokk is a szervezetemnek, így nem is engedtek fölkelni akkor. A hasamra kötést tettek, mint a kismamáknak régen szülés után – valószínűleg indokolt is volt, mert nagyon hirtelen összeesett a hasam. Szinte megváltásként éltem meg a csapolást. Elmondták, hogy a hasvíz valószínűleg vissza fog térni – nyilván az alapbetegségem miatt, mely emlődaganat petefészek-érintettséggel. Már a pár napos kórházi tartózkodás alatt is tapasztaltam, hogy elkezdett újratermelődni a folyadék.
Egy ilyen megrázó élmény után mi volt a következő lépés?
Ezután humánusabb körülményekre kerestünk lehetőségeket, így találtuk meg az ewiCare rendelőt interneten. Még akkor is reménykedtem, hogy ez viszonylag rövid távú nehézség lesz. A csapolás a rendelőben fájdalommal járt – mint utólag kiderült, egyedi problémám van, a bőröm érzékeny. A környezet és a bánásmód nagyon kellemes és kedves volt, de a fájdalom miatt mégis elrettentő. Akkor is volt már szó a tartós katéterről, a személyzet tájékoztatott erről, viszont én még reménykedtem, hogy ez esetleg egy rövid távú dolog lesz, és nem feltétlenül szükséges a tartós katéter. Ez sajnos nem így lett, mert utána még jó néhányszor el kellett szenvednem a sürgősségi ellátást, akkor már csak a sürgősségi fektetőben. Volt, hogy órákig kellett várnom a befektetésre, esetleg az orvosra, vagy csak arra, hogy a papírt megírják. Így egész napok mentek el.
Még nincsenek hozzászólások. Legyél te az első!